Egy álom üzenete

Álmomban látogatóban jártam Istennél.
Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje.
Az Úr elmosolyodott és így válaszolt:
Az én időm végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kíváncsi?

Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben?
- Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást, majd visszavágyódnak a gyermekkorba.
- Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket.
- Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt, hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent sem élik meg.
- Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg és úgy halnak meg, mintha sose éltek volna.

Atyaként mit szeretnél, ha gyerekeid mely tanulságokat jegyeznék meg ?
* Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet.
* Hagyni kell, hogy szerethessenek.
* Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk.
* Tanulják meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magukat, saját magukhoz képest legyünk elbírálhatóak.
* Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége.
* Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak.
* A megbocsátást a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni.
* El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzelmeiket.
* Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem.
* Két ember nézheti ugyanazt a dolgot és mégis két másféle dolgot látnak.
* Meg kell tanulni, hogy az, az igazi barát, aki mindent tud rólunk és mégis szeret.
* Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is.

Búcsúzásnál megköszöntem szavait, ő pedig így válaszolt:

Az emberek elfelejtik mit mondtál, mit csináltál.
De arra mindig emlékezni fognak, hogy milyen érzéseket ébresztettél bennük!

Megbocsátás....

Egy tanár, minden diákjának azt a feladatot adta fel a következő hétre, hogy vegyenek egy karton dobozt és az elkövetkező héten minden egyes személyért, aki bosszúságot okoz nekik, akiket nem szívlelnek és akiknek nem tudnak megbocsátani, tegyenek be a ládikóba egy barackot, melyre tegyenek egy címkét is az illető személy nevével.

Egy héten keresztül ezt a ládikót a hallgatóknak magukkal kellett cipelniük állandóan, otthonukba, az autójukba, az órákra, még éjszaka is ágyuk mellé kellett helyezniük azt.
A hallgatóknak szórakoztatónak tűnt az elején a feladat és mindannyian buzgón írták a neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek.
Ezután, lassan-lassan, amint múltak a napok, a hallgatók újabb neveket írtak a listára, olyan emberek neveit akikkel naponta találkoztak és úgy tűnt, megbocsáthatatlanul viselkedtek velük szemben...

Feltűnt nekik időközben, hogy a ládikó egyre súlyosabbá válik.

A hét elején beletett barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, elviselhetetlen bűzt árasztva és a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is. Nehéz problémát okozott az is, hogy kötelesek voltak állandóan magukkal hordani ezt, vigyázzanak arra, nehogy az üzletekben, az autóbuszban, az étteremben, találkozón, ebédlőben, fürdőben felejtsék azt, főképp mert minden egyes hallgató neve és lakcíme valamint a kísérlet témája rá volt írva a ládikóra. Ráadásul, a karton doboz is kezdett szétbomlani, siralmas állapotba kerülve: nehezen cipelve súlyos terhét.

Mindannyian gyorsan és világosan megértették a leckét, amit a tanár megpróbált elmagyarázni nekik a hét végén, vagyis, annak a ládikónak a súlya, amit egy héten keresztül magukkal cipeltek, csupán a magunkkal cipelt spirituális nehézség súlyát képviseli, akkor amikor gyűlöletet, irigységet, más személyek iránti megvetést cipelünk magunkban.

 

Gyakran azt hisszük, hogy kegyelmet gyakorolunk másoknak megbocsátva.
A valóságban azonban, ez a legnagyobb szívesség, amit ÖNMAGUNKNAK tehetünk!

Van valaki, akinek meg kell bocsátanod?

„…bocsássatok meg egymásnak… ahogyan az Úr is megbocsátott nektek…” (Kolossé 3:13)

A legnagyobb hatalmat azzal gyakorolhatod a felett, aki megbántott, hogy megbocsátasz neki.

Amikor azt mondod: „Megbocsátok, és többé nem hozom fel ezt ellened”, akkor mindkét fél megszabadul a közöttetek fennálló negatív köteléktől. Sőt még ennél is több történik: ezzel magunkat is felszabadítjuk az „áldozat” szerepköréből.
Amíg nem bocsátunk meg azoknak, akik megsebeztek, addig nem tudjuk elengedni őket; magunkkal cipeljük őket, mindig ott vannak körülöttünk, mint a fejünk körül keringő viharmadár.
Az egyik legnagyobb kísértésünk, hogy ragaszkodjunk a haraghoz, amit ellenségeink iránt érzünk, ezáltal azonban az határoz meg minket, hogy ők megsebeztek.
A megbocsátás épp ezért nemcsak a másik felet szabadítja fel, hanem mi magunkat is! Ez az igazi szabadság útja. A megbocsátás azonban nem mindig jelent egyben felejtést is.
Lehet, hogy megbocsátunk valakinek, de annak az emléke, amit tettek, sokáig megmaradhat. Sebhelyként hordozzuk érzelmeinkben, sőt esetleg a testünkön is hordjuk fizikailag látható jelét.
A megbocsátás azt változtatja meg, hogyan emlékezünk. Az átokból így lesz áldás.

Amikor megbocsátjuk szüleinknek a válásukat, gyermekeinknek a szeretetlenségüket, barátainknak azt, hogy nehéz időkben nem álltak hűségesen mellettünk, a tanácsadóinknak a rossz tanácsot, a főnökünknek az igazságtalan bánásmódot, akkor nem kell többé magunkat olyan események áldozatának tekintenünk, amelyek fölött nincs irányításunk.

A megbocsátás lehetővé teszi, hogy visszanyerjük az erőnket, hogy az események ne keserítsenek meg, ne korlátozzanak be, és ne pusztítsanak el.


Van valaki, akinek meg kell bocsátanod?